A félreértések elkerülése végett, nem most kezdtem ám az egyetemet, de most lett belőle kicsit elegem. Számomra a kávézás és az egyetem (érthető módon) összekapcsolódik. Addig nemigen ittam kávét, amíg az első vizsgaidőszak rám nem zúdult a maga követelményeivel, viszont azóta is hű társam lett a csészényi (vagy ahogy minálunk mondják, “Szécsényi”) kis itóka.
A kilépésem óta a nagybetűs Életbe/Egyetemi életbe már változtattam intézményt, albérletet, sajnos barátokat is, de most úgy érzem megtaláltam a helyemet. Csodásak a barátaim, az iskola is egészen jó, fészket raktam végre egy normális albérletben és már csak egy vizsgám van hátra.
Sajnos tragédiaként ért a felismerés hogy miután visszaértem otthonról az albérletembe, konstatáltam hogy a hőn imádott kotyogóst otthon felejtettem. Pedig hoztam kávét is. Nem akkora szörnyűség, úgyis kávézok a többiekkel a törzshelyen – ahol már névről ismerünk mindenkit és ismernek minket is.
Azt ígértem, egy egyetemista vallomásait olvashatjátok itt. Nem hazudtam, viszont felkészítenék mindenkit az Adrian Mole-os stílusra illetve sztorikra.
Ez a hét elég nehéz volt a barátaim számára, államvizsga, szakdolgozat védés. Úgy izgultam értük hogy magamért se tehettem volna jobban, jelzem nagy eredménnyel, csupa ötös, diplomás emberrel foghattam kezet tegnap. Ebből adódik hogy bár a lelkiismeretem lázdozik ez ellen, de egy hangyányi rossz érzés van bennem. Mind sikeresek, mind okosak és ügyesek és hihetetlenül kitartóak, én meg nem értem el semmit, taposok a suliban és még 2 év mire lediplomázhatok. Persze ezt legyűri az eufória amit afelett érzek hogy a többiek milyen boldogok, mert megérdemlik, rengeteget dolgoztak érte. Nagyon büszke vagyok rájuk.
Ezt megünneplendő, ma este kertipartit tartunk, mérsékelt alkoholfogyasztással és sok játékkal, nevetéssel.
De előtte még be kell dobnom valahol egy kávét *.*
